Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Nagy utazás

Reptér. Zsibvásár. Mindenki megy. Nagyon. Olyan sorban állunk, sem a végét, sem az elejét nem látjuk. Terelő kordonokkal vezetnek minket a check in felé. Bőröndök: 20,4 kiló, 18, 3 kiló. Átcsúsztunk. A beszállás simán ment. Még egy utolsó pillantás az anyaföldre és már a levegőben is voltunk. Megnyertük a hátunk mögött bömbölő csecsemőt. 25 perces késéssel érkeztünk, de sebaj, a jegyünk már megvan a Green Line-ra. Gondoltuk mi naivan, de nem… Ugyanis nem kaptunk visszaigazoló e-mailt, csak egy kódszámot,ami nem volt elég. 10 font mínusszal nyitottunk. Az út Victoriáig nem volt macera. Végig olyan helyszínek mellett jöttünk el, ahol már jártunk. Emlékek százai keringtek. Dorchester Hotel, London Hilton Hotel, Hyde Park Corner… You know, what I mean…

Leszálltunk Victorián. Persze, hogy az ellenkező irányba indultunk el! Húsz kilós bőröndökkel és 6-8 kilós kézipoggyásszal leányálom Angliában rossz utcába kanyarodni…

Victoria Station. Gondoltuk, feltöltjük az Oystert. £17.80 egy hétre. Az információs ablaknál találtunk egy laptop-ot. Azonnal leadtuk. Először gyanúskodva bámultak ránk – gazdátlan csomag, terrorfenyegetettség. Aztán névtelen hősökké avanzsálódtunk át. Két perc múlva már egymásra bámultunk Ginával. Bassz, megtarthattuk volna, de nem. Mi azok a becsületes fajták vagyunk, vagy mi…

Becsekkoltunk a metróra. Vagyis én igen, Gina nem. Kiderült, csak buszra töltöttük fel az Oystert, de az enyémet valamiért megkajálta a szkenner. Így egy hétig, tíz fonttal kevesebb pénzért metrózom is. Sima ügy. Engem szeretnek az automaták. J A District line elvileg egészen Upton Park-ig megy, ami nekünk jó. Onnan kb. két utcára bérelünk házat. De a metró nem akart odáig menni, mert aki nem olvassa el a szerelvény elején a feliratot, az oda megy, ahová viszik. És kész. Szóval Tower Hill-nél ki akartunk szállni, mert mondták. Nincs tovább. Sebaj, van itt összeköttetés. Ez Európa legjobb metróhálózata. Bőröndökkel lépcsőkön fel, lépcsőkön le. Málha, cipekedés. Még jó, hogy az angolok rendkívül udvariasak. Egyből egy „du ju níd a helping hend” jött oda, majd megemelte a táskáinkat és nem lett őszinte a mosolya. De hős volt, felcipelte őket. Átszállás a Circle Line-ra, az a sárga. Két megálló Liverpool Station-ig. Újabb cipekedés, „kenájhelpjú”, satöbbi. Onnan a rózsaszínnel – szigorúan csak a lépcsős fázis után – eljutottunk Upton Parkig. Sírva röhögtünk kínunkban. Annyira lehetetlen helyzetbe sikerült kerülni, hogy csak néztünk egymásra és ez a „nem hiszem el” kifejezés ült az arcunkon.

Már várt ránk a Lány, aki a szállást intézte. Egyelőre nem a megbeszélt helyre kerültünk, mert nem készült el időre. Miért is készült volna el. Rólunk van szó. Viszont három lakótársunk hirtelen ott termett, pezsgő, pizza welcome. Nagyon jól esett, pláne, hiszen meg voltunk szeppenve, mert egy olyan társaságba csöppentünk, akik már összeszoktak.

Fiú1: Tamás. A pezsgő gazdája. Jó arc, helpinghend, becipelte a csomagjainkat.

Fiú2: Levente: Jó arc. Álmos üdvözlet, megy aludni, dolgozik holnap.

Fiú3: Attila. Beteg. J  Hatalmas duma, válogatod a mondanivalót. Figyeled a szavait, hogy összerakd a képet. Hatalmas hahota a csávó, flash! Azt mondja, egy embert annyira utál, hogy nem an block utálja, hanem külön-külön, minden aspektusát. A csávót utálja, meg amit mond, azt is utálja, és ahogy kinéz, azt is. J Mondom, beteg.

 

Hát, ez volt a mai nap. A szállás jó. Határozottan emberi. Egy-egy francia ágyban alszunk, külön-külön. Hatalmas ablakok vannak a szobában, jó a fűtés. Holnap innen kelünk útra. London vár…